Hogyan vélekedik róla:

László Gyula: Árpád népe - A tarsolyokról
László Gyula: A honfoglaló magyarok - Az ötvösség
Nyers Csaba: Elődeink legjellegzetesebb, legősibb ötvös remekművei: a tarsolylemezek
Révész László: Emlékezzetek utatok kezdetére...

László Gyula: Árpádok népe - A tarsolyokról

Az övről lecsüngő „kellékek" közül itt csupán a tarsollyal foglalkozunk, mert a szablya, az íj, az íjtegez, a nyilak a fegyverzettel kapcsolatban kerülnek bemuta-tásra. Az övről a tarsoly szíjon csüngött le, s ezt a szíjat is veretekkel díszítették. Ez a szíj egyúttal a tarsoly zárásához is szolgált. A tarsolyban a kovát, taplót és a csiholóacélt, tehát a tűzszerszámokat tartották. A tarsolyoknak több fajtáját ismerjük, behatóan foglalkozott velük Dienes István. Vannak esetek, amikor a csiholóacél és a kova „tarsoly nélkül" a jobb combcsont fejénél kerül elő. Ilyenkor bizonyos, hogy a tarsoly, amelyben őrizték őket, elpusztult. Hiszen a csiholóacélról még el tudnók képzelni, hogy a begöngyölődő száraira erősített szíjon függött volna, de a kova nem lóghatott a levegőben, sem a fenőkő! Egyszerű tarsolyok voltak azok is, melyeknek közepén egy négyágú, négylevelű virágkelyhet ábrázoló veret volt, közepén lyukkal. Ez a tarsoly fedelére kerüli, és amikor rácsukódott a tarsolyra, a lyukon átbújtatták azt a bújtatót, amelyen aztán átfűzték a tartószíjat, s így zárták a tarsolyt. Újabb szép példája a tarsolyoknak az, amelyet a Budapest-farkasréti leletből állított helyre Dienes István. Ezen több különálló veret díszítette a tarsoly közepét és peremét, az aranyozott ezüstveretek közepén ékkő ült. Tarsolyaink nagy részét azonban a fedelet teljesen befedő lemez jellemzi. Ezeken mutatkozik meg a legszebben ötvöseink leleményessége.

A nagykőrösi veretes öv - Dienes István rajza

a lap elejére

László Gyula: A honfoglaló magyarok - Az ötvösség

Az ötvösség:

A kovácsműhelyhez képest az ötvösök műhelyét szinte „mozgó" műhelynek nevezhetjük. Igen kevés eszközzel remek ékszereket készítenek ma is például az azerbajdzsáni vagy a balkáni ötvösök. Természetesen bonyolultabb technikákhoz bonyolultabb eszközök kellenek. Például a zománcozáshoz vagy az apró szemű granulációhoz és forrasztásához. Mindenesetre feltehető, hogy voltak – különösen a fejedelmi, vezéri udvarok közelében – állandó ötvösközpontok és voltak vándorötvösök, akik egy-egy vásáron ütötték fel tanyájukat és a bámuló közönség szeme láttára készítették fülönfüggőiket, karpereceiket, durvább öntvényeiket. De már például a finom munkát kívánó kéregöntéshez állandó műhely kellett. A gyönyörű szép tarsolylemezekhez, mellkorongokhoz azonban elegendő volt egy ötvösszurokkal telt félgömb és néhány ponc. Ezeket az ötvösök – mind a mai napig – maguk készítik el. Ponckészletét mindegyikük féltékenyen őrzi. Részben a ponckészletek nyomainak alapján sikerült a nagyszentmiklósi kincset két készletre – és több műhelyre – szétválasztani. Bizonyos, hogy vetődtek hozzánk velencei, bizánci vándorötvösök is, s nem mindig a javából. Vannak például kitűnő mesterre valló granulációs ékszerek (Hencida, tokaji kincs).

  Ötvöseink a tűzaranyozás mesterei voltak, a minták hátterét sokszor aranyozták, s ezzel adták meg a mintázat világosabb rajzát.

  A nemesfémmel dolgozó ötvösök elengedhetetlen műszere volt a finom mérleg. Egyebekben egy-egy ötvösközpont műhelyeiről pontos leírást kapunk Theophylus Presbyter X. század végén írott ötvöskönyvében. A magyar ötvösöknek is maradtak fenn „tankönyvei", bár jóval későbbi időkből. A legnevezetesebb a kecskeméti Ötvös Péter munkája. Mindezekből a művekből kiderül az is, hogy a sok, hagyományok által kiművelt eljáráshoz úgynevezett varázseljárások is csatlakoztak, amelyek például az ötvözet sikerét biztosították. Ötvöseink kezéből kerültek ki a tarsolylemezek, a mellkorongok, a sisakveretek, a vasbetétek. Az aranyozás mellett a rajz kiemelésének másik fogása volt, hogy a hátteret apró, kör alakú poncokkal sűrűn televerték, a növényi mintákat pedig simán hagyák. A rajz kiemelésének módja volt, hogy a mintákat erősen kidomborították s így fényárnyék hatással ütemezték a lemez felületét. Volt tehát rajzos és domborító „iskolájuk". Hozzá tartozott még, hogy a minták közé féldrágakövet illesztettek, mások meg nem a tarsoly egész felületét népesítették be, hanem különkülönálló veretek kerültek a tarsoly fedelére." Volt olyan tarsoly is, amelynek csak a középső – szíjbújtató – lyuka köré került öntött veret. A kompozíciós eljárásokra a művészet megbeszélésekor kerül sor.
  
   A késő avar kori (onogur) és Árpád magyarjai korának legszebb ötvösterméke a nagyszentmiklósi kincs. Erről megjelent a szerző monográfiája, úgy hogy itt csupán néhány megjegyzéssel kísérjük s ezek is – itt – technikai jellegűek, tehát az ötvöseljárásokra vonatkoznak. A nagyszentmiklósi kincs valóban kincslelet, tehát nem egy műhely, egy kor terméke, hanem úgy gyűjtötték egybe. A gyűjtés azonban tudatos volt: két asztali készletet hoztak így össze.
  
   A korsók domborításának munkamódja voltaképpen nem különbözik a tarsolylemezek készítésétől, a különbség csupán annyi, hogy itt gömbfelületen kellett mintákat domborítani. A gömbfelületeket lehet, hogy egyetlen lemezből „húzták fel", de lehet, hogy forrasztották, mindenesetre a forrasztásnak a legcsekélyebb nyomát sem lehet a korsók belsejében felfedezni. A talpat és a nyakat (valamint később a fogantyúkat) természetesen forrasztották (bár ezt sem mindenütt). A domborítás úgy ment, hogy a korsók testét ötvösszurokkal töltötték ki, azután a rajzot rárajzolták és a rajz körül a hátteret visszakalapálták, s ettől úgy tűnt mintha a domborítás a háttérből türemlenék elő. A visszakalapáláskor a visszaszorított ötvösszurok a rajzok alá tömörült és azokat enyhén kinyomta, tehát domborművet csinált belőlük. Ezt dolgozták meg azután kívülről poncokkal, pontosan úgy, mint a tarsolylemezeknél. De találunk kincsben áttört indamintákat, ezek közeit lehetséges, hogy zománccal töltötték ki; van itt kőberakás is, illetőleg üvegpaszta berakás és vannak a poncolt vagy karcolt feliratok, amelyek feloldása csak részben sikerült eddig.

   A nagyszentmiklósi kincs mintakincsének és műhelygyakorlatának párhuzamai szinte egész Eurázsiát átfogják Kínáig, időben Mezopotámig, térben a Kaukázusig, Bizáncig és főként a késő avar (onogur) világig. Akárcsak a nagy nomád fejedelmi udvarok diplomáciája, ez is széles körű műveltséget egyesít. Nem is bizonyos, hogy az egybeesés véletlen. Egy-egy olyan fajta fejedelmi udvar, mint Baján kagáné vagy Árpádé valóban eurázsiai távlatokat tartott szem előtt kapcsolatai széles körében, és az ajándékozás, ajándékküldés hozzátartozott az üdvözlések szertartásához. A nagyszentmiklósi kincs „kozmopolita" keresztmetszetének is nyilván itt vannak a gyökerei.

a lap elejére

Nyers Csaba: Elődeink legjellegzetesebb, legősibb ötvös remekművei:

a tarsolylemezek

A díszes fegyverzetű és ruházatú magyar fejedelmek, nemzetségfők méltóságjelvényei a tarsolylemezek voltak.
A tarsoly szőttes textilből, nemezből, de legtöbbször bőrből készült, amelyben apró kézségeket és tűzszerszámokat: pattintó acélt, kovakövet és száraz taplót tartottak.
A tarsoly fedelét öntött veretekkel vagy az egész fedőlapot beborító vörösréz, aranyozott ezüst vagy ezüstlemezzel díszítették.
A lovas harcmodor megkövetelte, hogy a harcos felsőtestét a mozgásban semmi se akadályozza. Így a szablya, az íjtegez, a nyíltartó tegez (puzdra) a tarsollyal együtt az övre került és itt oldalt volt felfüggesztve.
A magyarság mintakincseire jellemzőek a mitológiai ábrázolások, életfák, istenfák és tudásfák, melyeket végtelen hálóba szőtt növényi indák, levelek és bimbók fognak közre. Ezeket a palmettás- szalagfonatos mustrákat az ismeretlen magyar ötvösök lemezdomborítással, véséssel, poncolással, háttéraranyozással, ékkőberakással díszítették. Olyan szép és egyedi mintázatokkal, amelynek ott és akkor megvolt a maga jelképes értelme, üzenete! E megkülönböztető, egyedülálló, zárt magyar művészet formai nyelvezete mögött mélységes természetismeret, bölcsesség és tudomány rejlett, amely egész Euro-Ázsiának méltán lehet példaképe.
Nagyon ritka régészeti leletnek számítanak és mindössze 26 darabot ismerünk belőle. A mai rohanó világban könnyen elveszhetnek a magyar múlt értékei, ha hagyjuk. De akik e sorokat olvassák, azok tudják, hogy őseink az általuk viselt díszítőmintázaton keresztűl üzennek és adnak erőt, hitet nekünk!
Gyökereink tisztelete erősíti nemzeti érzésünket, a történelmi hazánk a Kárpát-medencében élő magyarságot.
Méltán lehet büszke és tisztelettel viselheti minden magyar a sok ezeréves múltunk csodálatos mintakincsét!
Apáink emlékeit az idő, a föld megőrizte, a mi feladatunk tisztelve visszahozni a ma hétköznapjaiba és továbbadni a felnövő fiatalságnak.

a lap elejére

Révész László: Emlékezzetek utatok kezdetére...

  A honfoglaló magyar férfiak apróbb használati eszközeiket, a tűzgyújtáshoz nélkülözhetetlen csiholó acéljukat és kovakövüket az öv jobb oldalára csatolt bőr- vagy nemeztarsolyban tartották. E tarsolyok fedelét időnként bronz- vagy ezüstveretekkel, vagy az egész felületét beborító tarsolylemezzel díszítették. A 25 eddig előkertült tarsolylemezből 10 díszítetlen, egyszerű ezüstlemez, a többi azonban a honfoglalás kori magyar művészet kiemelkedő, s egyben legismertebb darabjai közé sorolható. A róluk készült fotók, rajzok egy évszázada minden, e korszakot érintő tudományos vagy ismeretterjesztő munka, tankönyv nélkülözhetetlen illusztrációivá váltak, hiszen olyan tárgyakról van szó, amelyek mai tudásunk alapján kizárólag a honfoglaló magyarság hagyatékában fordulnak elő. Előkerült ugyan néhány darab Cseremiszföldön, illetve Skandináviában is, ezekről azonban joggal tételezi fel a kutatás, hogy vagy magyar művészek alkotásai, vagy idegen csapatokban zsoldosként szolgáló magyar harcosok tulajdonában voltak.

  Rendeltetésükre csak néhány évtizednyi bizonytalankodás után sikerült rájönni. Az első példány (s talán mindmáig a legszebb darab) 1868-ban került elő árokásás közben a Nyitrától északkeletre fekvő Galgócon. Habár ennek a síron belüli helyzetét nem figyelték meg, a leletet közzétevő Rómer Flóris jó érzékkel azt írta: „...ezüst paizs alakú lemez, hasonló a huszártarsoly födőjéhez, ez bőrre volt szegecsekkel és apró kampókkal erősítve." (Rómer F., Galgóc. ArchÉrt 1. /1868-69/ 105.) Időközben azonban az ország másik végében, a kárpátaljai Szolyván a környék híres régiségbúvára, Lehoczky Tivadar is feltárt egy gazdag honfoglalás kori sírt, amelyben a tarsolylemez állítólag az elhunyt koponyája felett feküdt, s ebből kiindulva az ásató süvegdíszként határozta meg a pompás ékítményt. Majd csak az 1890-es évek második felében kiásott és eredeti helyükön lelt bodrogvécsi és tiszabezdédi lemezek ismeretében vált véglegesen bizonyossá, hogy nem süvegdíszként, hanem tarsolylemezként szolgáltak e tárgyak. Utóbbi lelőhelyen ráadásul megmaradtak a tarsoly bőr alkotóelemei is, végleg eloszlatva minden kétséget a rendeltetés körül.

  Az ezt követő évszázad folyamán alig akadt olyan évtized, amelyben ne találtak volna újabb tarsolylemezeket, utolsóként a két karosi lelet került elő 1986-ban, illetve 87-ben. Remélhetőleg a 90-es évek sem múlnak el újabbak felfedezése nélkül.

  E ritka méltóságjelvények megoszlása a 10. századi magyar szállásterületen belül igen egyenetlen. Közel kétharmaduk, összesen 15 példány a Felső-Tisza-vidék 11 temetőjében koncentrálódik, olykor lelőhelyenként több is előkerült (Karos, Kenézlő, Eperjeske). Vannak közöttük olyan darabok is, mint pl. a tarcali, rakamazi és az egyik karosi tarsolylemez, amelyeknek megformálása, díszítésmódja olyannyira közel áll egymáshoz, hogy egy műhely, sőt azonos mester kezemunkájának is tekinthetők. E műhelyek bizonyára a korszak fontos hatalmi központjában működtek, s ellátták méltóságjelvényekkel a katonai kíséret tagjait. Még egy lényeges szempontra szeretném felhívni a figyelmet: a karosi 52. sírban egy díszítetlen, igénytelen lemezt leltünk, ugyanazon temető 29. sírjában viszont gondos munkával kidolgozott ötvösremek feküdt, noha az utóbbi tulajdonosa - egyéb mellékletei alapján - jóval szerényebb funkciót tölthetett be, mint vezéri rangú társa. Mindez azt jelenti, hogy nem a tarsolylemez díszítettségének a mértéke, hanem önmagában a léte volt a fontos és jelkép értelmű a kortársak szemében.

  A szabolcsi-zempléni részekkel szemben a Közép-Tisza vidékén négy, a Duna-Tisza közének középső sávjában három, s a Kisalföldön ugyancsak mindössze három tarsolylemez került elő. Ez az arány aligha fog megváltozni jelentősen a következő évtizedekben. Teljességgel hiányoznak viszont e tárgyak a Dunántúlnak a Kisalföldtől délre eső területéről, egész Dél- és Kelet-Magyarországról, Erdélyből, valamint a Börzsöny, a Mátra és a Bükk hegység környékéről is. Területi megoszlásuk tehát a veretes övek, más méltóságjelvények s a szablyák elterjedésének a tendenciáit mutatja, csak kis számuknál fogva még azoknál is feltűnőbb egyes régiókon belüli kis számuk vagy éppenséggel a hiányuk. További eltérés, hogy míg a Felső-Tisza-vidéken kizárólag a katonai kíséret gazdag temetőiből ismertek, más területeken a jelek szerint csupán néhány sírból álló családi temetőkből láttak napvilágot (Bana, Perbete, Szolnok-Strázsahalom), sőt magányos sírok mellékleteiként is előfordulnak (Izsák-Balázspuszta, Kiskunfélegyháza-Radnóti utca), avagy olyan lelőhelyeken, ahol a gazdag család együtt temetkezett házi szolgáival, közrendű szolgáltató népével (Tiszanána-Cseh-tanya, Dunavecse-Féjéregyháza). Mindez arra utal, hogy a Felső-Tiszavidéken sajátos, s az ország más részein megtelepültektől eltérő módon megszervezett közösségek éltek a 10. század első felében. E tárgyak ugyanis a század közepére, vagy legfeljebb a 60-70-es éveire mind a földbe kerültek, későbbi használatuknak nincsen nyoma.

  Bizonyos jellegzetességek azt mutatják, hogy pl. az ország középső területén a felső-tiszaitól részben eltérő hagyományok alapján dolgozó műhelyekkel kell számolnunk. Más volt itt a tarsolyok alakja is: felső szélük pl. nem egyenes, hanem kiemelkedő ívben záródik. Díszítéseik jóval erősebben domborodnak a háttér erőteljesebb visszakalapálása révén. A tarsolylemezeket ugyanis a lemezes hajfonatkorongokhoz hasonlóan úgy készítették, hogy a formára vágott ezüstlemezre éles, hegyes eszközökkel, vésőkkel kidolgozták a motívumokat. Ezt követően a hátteret félgömbös fejű vésővel visszakalapálták, s tűzaranyozással bevonták, ami az eredeti ezüst színében meghagyott mintát még jobban kiemelte. Korábban felvetődött, hogy mindez időrendi különbséget is jelentene, s a síkban tartott mintától haladtak volna idővel a mind erőteljesebb domborítás irányába, napjainkra azonban valószínűbbnek tűnik, hogy a különböző módszerek egymás mellett éltek, s a különbségek mögött inkább eltérő műhelyhagyományokat sejthetünk. E területeken eltérő volt a díszítésmód is. Jellemző például a központos elrendezésű motívumrendszer, a lemez sarkain és középpontjában valóságos vagy imitált ékkőberakással. Mindez részben a bőrdomborítások emlékét őrzi, de egyes tarsolylemezeken félreérthetetlenül felismerhető a veretes tarsolyok fémdíszeinek és zárószíjának díszítőelemmé alakult ornamentikája is.

  A nem összefüggő lemezzel, hanem ezüst- vagy bronzveretekkel ékesített tarsolyok száma nem éri el a tucatnyit sem. Két kivétellel (Budapest-Farkasrét és a délkelet-lengyelországi Przernysl) valamennyi a Felső-Tisza-vidéken került elő. E tarsolytípus csak az utóbbi fél évszázadban vált ismertté; holott Újfehértó-Micskepusztán már a század elején rátaláltak egy ilyennek a vereteire, azok rendeltetését azonban nem tudták meghatározni. Veretes tarsolyt Karoson is leltek az I. temető ásatása során 1936-ban, de a leletmentést végző Horváth Tibor csak az ásatási naplóba vázolta fel az egyébként helyesen elképzelt rekonstrukciót. A leleteket azonban nem tette közzé, s azok - a sátoraljaújhelyi gyűjtemény más tárgyaival együtt átkerültek Borsiba, majd elvesztek vagy felismeretlenül kallódnak valamelyik szlovákiai múzeumban. Az áttörést a Bodrogszerdahelyen végzett ásatás hozta. A Felvidék visszatérte után, 1941-ben végzett ott feltárást Fettich Nándor, Méri István és László Gyula, s ennek során találtak az egyik sírban, egy olyan tarsolyt, melynek függesztő és zárószíját, valamint a bújtatóját bronzveretek ékesítették. Később Dienes Istvánnak sikerült újjáalkotnia nemcsak az újfehértói, hanem az ugyancsak a századforduló tájától a múzeumban lappangó Budapest-farkasréti veretes tarsolyt is. Ez utóbbi különösen érdekes darab. Préselt lemezdíszei már olyan nagy felületet takarnak le a tarsoly fedeléből, hogy csaknem összeérnek. Kitűnően szemléltetik azt a folyamatot, amelynek során a veretek egyre nagyobbak lesznek, mind sűrűbben helyezik el azokat, hogy aztán egységes egésszé olvadva kialakuljon az előlapot teljesen befedő tarsolylemez.

  Különböző formájú és díszítettségű veretes tarsolyokat Karoson is találtunk. Közülük a legérdekesebb talán az a darab, amelynek már nemcsak a függesztő- és zárószíját, közepét és a fedél négy sarkát ékesítették veretekkel, hanem körben a szegélyét is. Legközelebbi párhuzama nem is Magyarországon került elő, hanem a Kaukázusban, egy Martan Csu nevű lelőhelyen. Veretes tarsolyokat egyébként nemcsak a Kaukázusban, hanem Kijev környékén is leltek a viking eredetű vezérek katonai kíséretének (druzsinájának) a sírjaiban. Ugyancsak előbukkannak a skandináviai viking temetőkben is. Hogy kereskedelmi forgalomban kerültek e vidékekre, vagy magyar származású zsoldosok sírjaiból láttak napvilágot, nehéz lenne eldönteni.

  A tarsolylemezek, veretes tarsolyok tulajdonosai a törzsinemzetségi arisztokrácia, valamint a fejedelmi katonai kíséret tagjai közül kerültek ki, és egyéb mellékleteik alapján eléggé eltérő rangúak voltak. Dienes István egyenesen arra gondolt, hogy a tarsolylemez (s tegyük hozzá: a veretes tarsoly) a fejedelmi ház szolgálatában állók kitüntető hatalmi jelvénye volt. Az öveken és a tarsolyokon kívül azonban egyes fegyverek, főként az arany vagy aranyozott, ezüstszerelékes, díszes szablyák és a veretes készenléti íjtartó tegezek is méltóságjelvényként szolgáltak. Hogy a kérdésről teljes képet kapjunk, röviden ezeket is át kell tekintenünk.

a lap elejére